Még januárban olvastam egy kitűnő cikket a Bombagyáron, Köszöntsük egymást címmel bombagyar.hu/index.php, melyben Blogin barátunk arra buzdította a magunkfajtákat, hogy ne menjünk el szó nélkül egymás mellet. Ha nincs is időnk hosszas beszélgetésekre, legalább egy köszöntéssel jelezzük, hogy fontos számunkra az összetartozás.

Többen mosolyogva fogadták hangos, „Adjon az Isten” köszöntésemet és gondolkodás nélkül vágták rá az egyetlen ilyenkor adható választ, „Szebb Jövőt”! Volt, aki baráti jobbot nyújtott és végigbeszélgettünk néhány metró megállót, majd számot cseréltünk és abban maradtunk, hívjuk egymást.

Akadt, aki csak barátságosan biccentett a fejével, de találkoztam olyanokkal is, akik hiába viseltek kettős keresztet nyakukba, hiába feszítettek Nagy Magyarország pólóban, elfordították fejüket, látszott rajtuk, hogy nem tudják mire vélni „furcsa” viselkedésemet.

Úgy látszik végre valóban elindult valami Magyarországon. Napról napra egyre többen vagyunk, akiknek lehullott szeméről a hályog, akik büszkén valljuk magunkat magyarnak, akik nem a csodára várunk, hanem tenni akarunk valamit szép hazánkért.

Nem nagy dolgokat, de sok kicsit, és ahogy a mondás is tartja, a sok kicsi sokra megy…

Amiért mégis szomorú vagyok, az a „sötétben bujkálás”. Rengetegen csak ünnepi alkalmakkor, tüntetéseken, vagy egy koncert erejéig viselik csodálatos nemzeti jelképeinket, utána megint beleolvadnak a szürke ködbe.

Azt mondják az okosok, a külsőségek nem számítanak, a belső tartalom az igazán lényeges, én mégis úgy gondolom, fontos, hogy mindenki lássa, melyik oldalon állunk.

Azt javaslom tehát, hogy mindenki, akiben magyar szív dobog, bátran mutassa meg hazaszeretetét a nagyvilágnak, váljunk láthatóvá!

Hordjunk Turul nyakláncot, kettős keresztet, Árpádsávos pólót, Warrior termékeket, Tomcat gyöngyszemeit, ha kevésbé vagyunk tehetősek, egy trikolor szalag is megteszi és járjunk büszkén, felemelt fejjel a világban, mert mi itthon vagyunk!

És  ahogy Blogin kérte: Köszöntsük egymást…